Életünk 2025. 4. szám

A vidéki ember kívülállósága a városban Kollár-Klemecz László számára nem fikció, hanem a megélt valóság. Létezése épp olyan, mintha megelevenedne Grecsó középkorú szereplőinek egyike. Vidéken töltötte gyermekkorát, megtanulta fáktól az élet ciklikusságát és a benne élő, hozzá alkalmazkodó gazdálkodó embertől a meghajlást a természet ereje előtt. Ez a tudás mindvégig elkíséri, önismerete része. Megbízható jelzőberendezésként működik, ha túl sok, túl nagy a város zaja. A zenész, íróval készült mélyinterjú a lapszám erős magja.

Ahogy a szintén Vincze Bence neve alatt jegyzett A mérték esztétikája című riport is, mely Beleznay Éva várostervezővel, Budapest egykori főépítészével készült. A beszélgetésből kiragadott részek rávilágítanak, hogy változtatni ugyan egyszerű volna (például a kevésbé pazarló működés vagy a húsmentes hétfő), ám a városi működés többévtizedes formái nehezen változnak. Mindenkinek ki kell vennie a részét. Horváth Florencia Hiátus című kötetének versei úgy töltik be a rohanó világunk által lelkünkbe ütött mélyedéseket, mint a Ság hegy kráterét az évenként megrendezett komolyzenei koncert finom muzsikája. Az egykor Celldömölkről Bakony InterCityvel elinduló poéta versei eszközt adnak saját önismereti munkánk műveléséhez. Bár fő témája az anya hiánya, ám nem félelmet, szorongást keltő szövegek ezek. Költőnk nem hagyja magára, megtartja és emeli olvasóját. A fenntarthatóság olyan fogalommá lett mára, mely teljesen összeforr a környezeti, gazdasági fenntarthatóság kérdésköreivel. Pedig az emberi kapcsolatok fenntarthatósága legalább ennyire fontos volna. Egyre sérülékenyebbek kapcsolataink, melynek megjavításához tán csak Rilke magányának felfedezése, újbóli átélése lehet segítségünk. Magunkba szállni, befelé figyelni, hogy tudjunk újból kifelé tekinteni, adni magunkból valamit. Fehér Renátó regényrészlete a magyar ember generációkról generációkra hagyományozott hiányállapotaira, azok tragikus hatásaira érzékenyíti figyelmünk. Végül mi marad nekünk? Adriaport, ez az örökségünk. „Mindenki sziget, mindenki menekül. De nem dőlt még el, hogy a kozmikus lakatlanság-e a mizantrópia végcélja, vagy a társas  megvetés garantált állandósága.” Regényből kiemelt részt olvasni nehéz, jöhet a megjelenésig tartó várakozás…Szabó Tibor Jászai Mari-díjas magyar színész, a Weöres Sándor Színház igazgatója röviden, tömören ábrázolja a sérülékeny tényezőkön alapuló vidéki kőszínház fenntarthatóságát. Tömény igazság ez. Nem csak az anyagiak megléte/nemléte jelenthetnek veszélyt. Még nagyobb fenyegetés, ha a színház nem tud reagálni közönsége igényeire, nem tud rezonálni a társadalmi változásokra. A fenntarthatóság egy színház esetében tehát nem csupán gazdasági kérdés, ahogy a minőségi szórakoztatás nem pazarlás, hanem befektetés. Megérteni egymást és megértetni magunkat a másikkal. A környezettudatos gondolkodást erősítő lapszámban közölnek aktuális könyvkritikát, Szlovéniából érkezett esszét a friss Nóbel-díjas Krasznakorkai László munkásságáról, és verseket nemcsak hazai, hanem a kortárs spanyol és román szerzőktől is.

A tél elmúlt, és e remek lapszám magvas mondanivalója szerint, mi bizony megtanultuk a téli fákat. Hisz tanulni kell, szeretni kell, ahogy a költő mondja.

A naptár szerint elérkezett a tavasz, a kikelet pedig meghozza a legújabb lapszámot az Életünkben is!

 

Ajánlja: Spiegler-Kutasi Nikoletta

2026. március 30.