Háy János: Mamikám

Egy mélyszegénységben élő cigánylány egyes szám első személyben narrálja a történetét. A gyilkossággal gyanúsított fiatal nő monológja döbbenetes erejű képet fest arról a világról, amelyben él, és amelynek „szomszédságában” élünk valamennyien, azonban a híradók megszűrt képsorainak láttán a sajnálattal vegyes szánakozásunkon túl mégsem vagyunk részesei. Azt a közeget, amelyben él, plasztikus képekben kelti életre a mesélő, aki naponta szembesül azokkal, a cigányokat megítélő rágalmakkal, amelyek stigmaként égnek a bőrükbe. Az oláh cigányok közösségében felnövő lány anyja közömbösen veszi tudomásul, hogy új élettársa, aki alkoholista férje halála után átvette a családban az irányító szerepet, a nagyobbik lányát időnként belökdösi a szobába, hogy ott élje ki rajta örömét. A falu, ahol élnek a cigányoktól nem fogad el semmit, inkább éhen halnának, véli a narrátor, minthogy abból a fazékból egyenek, amelyben a cigányok étele főtt, vagy abból a pohárból igyanak, amelyből ők ittak. A lányt anyja helyett Mamika neveli, akire felnéz és a saját szülőjénél is jobban szereti, mert az asszony segíti őt, hogy gondolkodjon és emberibb életet éljen. Amikor a lány lopásba keveredik, két évre börtönbe zárják, de utána megpróbál tisztességesen élni, igyekszik belesimulni környezetébe. Férjhez megy, gyerekeket szül, majd italozó párja, aki Mamikát ki nem állhatja, egy napon véget vet a címszereplő életének… A leírt „roncsolt” szöveg a cigánylány élőbeszédét adja vissza és ebben a sajátos, nyelv által is erősített hangulatban Háy János hitelesen teremti meg azt a világot, amely a magyarországi, mélyszegénységben élő roma közösségek sajátja. A minden szempontból unikális regény vélhetően közelebb hozza majd az olvasókhoz ezt a világot, amelynek szereplői kirekesztettségük ellenére, ugyanolyan érző, szenvedő és időnként boldog emberek, mint bárki más… / Forrás: www.kello.hu