Imma Monsó: Születésnap
Jelzet: M 84
…Személyes sorsoktól független kommunikációs válság van a világban, amely az egyén életére is kihat. A pszichopaták kórtanára jellemző, hogy képtelenek az empátiára. A társadalom teljességgel pszichopata vonásokat kezd mutatni. Képtelenek vagyunk arra, hogy átérezzük a másik ember helyzetét, s ha ez általános jelenség, akkor beláthatatlanok a következményei. Az irodalom az empátia eszközével dolgozik és hatását is az által fejti ki…
A 61 éves katalán írónőt, Imma Monsót – bár több irodalmi díj birtokosa, s már öt könyve olvasható magyarul – nálunk valószínűleg kevesen ismerik. Én 2009-ben olvastam elsőként magyarra fordított novelláskötetét Inkább ne meséld el címmel. Nagy hatással volt rám, ráismerve saját gyarlóságainkra, az ismerős helyzetekre, ahogyan finoman átszőtt humorral bemutatja a félelmet keltő tabutémákat is. Azóta is figyelemmel kísérem új könyvei megjelenését. Az írónő művei hazájában egyébként már 1997 óta sikert aratnak, s szerencsére, az egykori franciatanárnő ma már csak az írásnak él.
Ma van három hete, hogy nem szólnak egymáshoz. Némán közlekednek, s tisztában vannak vele, hogy amelyikük először megszólal – mondjon bármit is -, az új korszakot nyit abban a hosszú párkapcsolatban, amely több mint huszonöt éve kezdődött, és (talán) már itt volna az ideje, hogy véget vessenek neki…
Az Inkább ne meséld el (2003) elbeszélései az emberek közti kommunikációs zavarokról, a kommunikáció képtelenségéről szólnak. Az emberi kapcsolatok: szerelem, barátság, család vagy munkahely – mindig bonyolultak, „konfliktusoktól terheltek” – ahol a kommunikációképtelenség tragédiához is vezethet. Az elbeszélések üzenete mégsem az, hogy „ne meséljük el”, épp ellenkezőleg: minden kommunikációs zavar ellenére mindig próbálkozni kell, beszélni az igazán fontos dolgokról! Mai világunkat mutatja, hogy a szerző 2016-ban írt Születésnap című regénye is a beszéd és a beszédképtelenség, a félreértések körül forog. Főszereplői – közel 25 év házasság után, a történet kezdetén már 3 hete nem szólnak egymáshoz, csak az írásbeli üzenet „engedélyezett”, de eddig egyikük sem élt vele. A férfi azonban egyik nap kitesz egy általa írt cédulát az asztalra, hogy elmennek születésnapot ünnepelni, kilenckor indulnak, felesége ugyanis nemsokára betölti az 50. életévét. Az úticélt nem árulja el, a nőt azonban mindez „kíváncsivá teszi és felvillanyozza.” A történet azzal indul, hogy csöndben autóznak a hegyi úton felfelé kapaszkodva, Raquel verssorokat mormol, melyeket magában le is fordít. Ezt a szokását 5 éves korában alakította ki, amikor majdnem megfulladt az anyukájától kapott vastag gyapjúpulóver felhúzásakor, ahogy elakadt a feje, talán a ruha ujjában. Anyja azt hitte, csak játszik, s szülei sokára futottak oda hozzá segíteni, kihámozni a pulcsiból! A kislány, miközben fuldoklott, az előjövő „hihetetlenül éles képeket”– a félelmeit – azzal tudta eltüntetni, hogy verssorokat mondott magában, s lefordította; mindez nyugtatóan hatott rá. Korán megszerette az olvasást, gyermekkorától falta a könyveket, különösen a verseket, többször újraolvasta, megtanulta őket. Nyelveket is tanult és éjjel-nappal olvasott, ami elvette minden idejét, még az érettségit sem tette le. Végül nyelvtudásának köszönhetően talált munkát, egy hotel éjszakai portása lett. Mikor megismerkedett leendő férjével, a férfi nem értette, miért fordít fejben verseket, de csodálta, érdekesnek találta. Valójában „egyikük sem értette a másikat, ez tette kíváncsivá őket, s tartotta fenn az érdeklődésüket. A nőt, akinek olyan mozgalmas belső és olyan bonyolult külső élete volt, teljesen rabul ejtette, hogy megismert egy szélsőségesen módszeres embert, akiből végzetesen hiányzott minden képzelőerő.” Mivel múltjukról, gyermekkorukról egyik sem beszélt soha a másiknak, nem is tudták, mennyi közös „dolog”van kettejük közt, ami összeköthetné őket! Többek közt az olvasás szeretete. Ez a regény a könyvek, az olvasás erejéről, hatalmáról (is) szól. A regény cselekménye két szálon fut – a házaspár bemutatása mellett megismerjük Guillemot, aki 3 éves korában már olvasott. Édesanyja bezárva tartotta őt, mert féltette az apától, aki „eldobta őket” még a gyermek születése előtt, most pedig felbukkant, hogy visszakövetelje a fiát. A magányos, bezárt kisfiúnak egyetlen szórakozása az olvasás, s az ahhoz kapcsolódó szerepjátszás volt. Anyjával együtt a Grenoble melletti erdőben, N. úr magányosan álló házában éltek, anyja ott takarított. Az úr hatalmas könyvtára szinte kínálta az olvasnivalót. Guillem ötéves volt, mikor egy esős, viharos napon az arra autózó P. család bemenekült a zivatar elől hozzájuk. Fiúk, az öt év körüli Mateu azonnal összebarátkozott Guillemmel, reggelig olvasták A vízbefúltak ösvényét, s Guillem bevezette barátját a szerepjátszás titkaiba is. A fiúk aztán éveken keresztül találkoztak, Mateu heteket töltött nyaranta, karácsonykor és húsvétkor „lelki jóbarátjával” az erdei házban, belevetve magukat az egyre vadabb szerepjátszásba. 13 évesek, mikor Melville Moby Dick-jét olvassák, hogy az általuk ismert, titkos erdei tisztáson, kellékekkel felszerelkezve erőteljes átéléssel „előadják”. Miközben a regény cselekményének mindkét szálán izgulunk, kiderül, hogy a feleségével csendben autózó férfi azonos Mateu-vel. Odavezeti autóját gyermekkori búvóhelyükre, a tisztásra. Ezen a különleges helyen járt már egyszer Raquellel, 25 évvel ezelőtt, akkor mondta neki, hogy ő az a nő, akivel le akarja élni az életét.
Mi történt az erdei tisztáson a 13 éves fiúkkal? Miért hagyta abba az olvasást „az után” Mateu? Milyen ajándékkal akarja meglepni feleségét, aki az első évek után folyton becsmérelte, sértegetette őt, hogy fantáziátlan? „Lepj meg legalább egyszer ebben a rohadt életben! ... Mondj valami újat, csak egyszer a rohadt életben! Képes vagy rá egyáltalán?” Ezt üvöltötte az asszony, mikor még beszéltek egymással. S Mateu meglepetése megdöbbentő és vérfagyasztó volt. De „ajándék volt”, kibillentette Raquelt – és férjét is – a sokévi rutinból.
Imma Monsó regénye fordulatos, izgalmas és letehetetlen, miközben még magunkra is ismerhetünk. És párterápiának sem utolsó!
Az írónő „eredeti hangvétele, kiváló emberismeretről tanúskodó jellemrajzai, női bölcsessége, kiérlelt, remek prózája, abszurdba hajló, egyéni stílusa és ironikus humora utánozhatatlan.”
Szeretettel ajánlom a regényt és a szerző többi munkáját is!
Ajánlja: Vörösné Adler Erika
2021. január 01.