Rabindranath Tagore: A boldogság ígérete

Jelzet: T 13

Az Indiában született, de angol nyelven író R. Kipling irodalmi Nobel-díja mellett a szintén indiai származású Rabindranath Tagore 1913-ban kapott kitüntetése igazi világszenzáció volt. Az akkor 52 éves író-költő-drámaíró, iskolaszervező, aki anyanyelvén, bengáli nyelven és angolul is publikált, munkásságára az igazi figyelmet az 1912-ben Gitanjali címmel, angol nyelven kiadott válogatott költeményeiért (magyarul: Áldozati énekek) kapott irodalmi díja hívta fel. Azt bizonyára sokan tudják róla, hogy járt hazánkban, a balatonfüredi „szívkórházban”, de azt talán kevesebben, hogy a jómódú családba született fiatalember, apja kívánságára 17 évesen Angliába ment tanulni, érdeklődése azonban a jog helyett inkább a művészetek felé fordult, így szépírói munkássága mellett több hangszeren is játszott, ő írta és zenésítette meg az indiai himnuszt. Hosszú élete folyamán mintegy ötven verseskötete, több regénye, novelláskötete jelent meg, ezeket többnyire maga fordította angolra.

Könyvtárunkban mintegy 20 kötete található meg, és nagy örömömre, az 1961-ben kiadott, A boldogság ígérete c. novelláskötetéből most kaptunk új kiadást, ismét Csernus Tibor gyönyörű illusztrációival.

Akit érdekelnek tőlünk távoli kultúrák, a maguk gyakran szinte változatlan, néha kegyetlen világával, mint az indiai élet  kasztrendszerével, szigorú hagyományaival, melybe beleférnek gyermekházasságok, özvegyégetések is, azoknak ajánlom ezeket a minden szomorúságuk ellenére varázslatos elbeszéléseket.
A címadó írás fiatalon megözvegyült szereplője, vadászat közben a folyóparton meglát egy szépséges, fiatal lányt, aki az ott talált kiskacsákat védelmébe veszi, hazaszalad velük, s a fiatalember, akit megigézett a lány gyermeki tisztasága, utána ered. Házukban, ahol vendégül látják, megkéri a lány kezét annak idős édesapjától, de, egy félreértés folytán, csak az esküvő után veszi észre, hogy a lányka nővérét vette feleségül. Közben előkerül a bájos leány, akiről megtudja, hogy süketnéma, jóságos teremtés, pártfogolja a falu minden állatkáját, s a csalódott fiatalember egyszer csak meglátja ugyanazt a tisztaságot, szelídséget felesége arcában is: „A lelke legmélyéről jövő megkönnyebbülés sóhajával, mint aki szörnyű veszélyből menekült, tekintett még egyszer menyasszonya arcára. S ekkor érkezett el számára valóban a boldogság ígéretének pillanata. A szívéből sugárzó fény és a ragyogó lámpák megvilágították a leány bájos arcát.”
Én közel 30 évvel ezelőtt olvastam először Tagorét, és ma is épp ugyanazt szeretem benne: szelídség, nyugalom, az emberi élet minden megnyilvánulásának elfogadása, békesség, harmónia, az író mélységes humanizmusa.

Akaratunk akkor éri el a tökéletességet, amikor egy lesz a szeretettel, mert csak a szeretet lehet valódi szabadság. Ez a szabadság azonban nem a kötöttségek tagadásában áll, épp ellenkezőleg, nagyon is készségesen bocsátkozik kötöttségekbe, mert azok nem kötnek béklyóba, hanem az igazi szabadság mércéjét jelentik. A kötöttségeket a szolgálat megtagadásával hárítjuk el, pedig a szabadság maga a szolgálat. Amint egy bengáli faluból származó költő mondja:

A szeretet célja sem nem öröm, sem nem fájdalom, hanem egyedül csak szeretet. A szeretet úgy ad szabadságot, hogy megköt, mert ami egyesít, az szeretet.

Tagore

Mai, rohanó és önző világunkban erőt lehet meríteni a szerző írásaiból, méltán jelent meg újra ez a kötet is a Márai-program részeként.

Ajánlja: Vörösné Adler Erika

2014. február 05.