Jókai Anna: Ne féljetek
Jelzet: J 67
Talán nem kéne mindenáron arra törekedni, hogy te alakítsd a világot… talán hagyni kéne, hogy most már a világ hasson rád. Csak úgy egyszerűen, hétköznapian, befogadni.
Jókai Anna Ne féljetek című regényét már régóta el akartam olvasni: nem csalódtam benne – régen olvastam hozzá hasonló gyönyörű írást! Bár most soha nem tapasztalt nehéz időket élünk, a történet, mely az öregedésről és az elmúlásról szól, nem tudott elrettenteni.
Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem.
A regény négy főhőse két-két emberpár: Mária 55 éves, férje Richárd 50 éves – Márió 60 éves, élettársa Villő 47 éves. A történet 1976-1977-ben kezdődik, hazánkban. 20 éven keresztül követhetjük végig életüket, családtagjaikkal, rokonokkal, ismerősökkel együtt. Jókai Anna éleslátása, kíméletlen megfigyelőképessége – ugyanakkor szeretetteli empátiája, átható lélekelemzése – sajátos stílusával, szerkesztésmódjával együtt letehetetlenné tette könyvét. Főképp attól, hogy azonnal észrevettem szereplői „valódiságát”: senki nem fekete vagy fehér, kapcsolataik titkai, fonákságuk mind feltárult. Mária és Richárd, Márió és Villő – mindenki bírál, titokban összehasonlítgat, előző „emberükkel”, miközben mindenkinek van valami a füle mögött, és mindenki változik az évek múlásával. Számomra élvezet volt olvasni életük kis történeteit, jó vagy rossz dolgait: magunkra ismerhetünk, vagy épp ellenkezőleg, örülhetünk, hogy másképp éltünk meg dolgokat… Miközben a négy főhős életének teljességét bemutatja, Magyarország „jellegzetes” korszakait is elénk tárja: a Horthy-Magyarország, a személyi kultusz, „a puha diktatúra” ideje, a rendszerváltás, reményeivel és csalódásaival együtt. Ez a felkavaró regény megrendítően, rendkívül hitelesen ábrázolja az idős korral járó testi-lelki kínokat, a fel-felbukkanó halál-gondolatokat, s a környezet ezekre adott válaszait is. Mindezekhez sok szép vigasztaló és útmutató bibliai idézet párosul – a mélyen hívő Jókai Annától. A kötet címe – Ne féljetek – is az evangéliumból származik: a regényben 17-szer fordul elő… A halál-ábrázolás a művészet egyik legrégibb témája – az írónő spirituális-egzisztencialista regényében ezt új módon közelítette meg. Két legfontosabb szimbóluma: a kötet címe és hármas tagoltsága. Az egyes részeket három mottó választja el egymástól. Szövege dramatizált: szereplői nevét jelezve a velük való történések mellett ott vannak gondolataik is – mindezek szinte „felelgetnek” egymásnak. Bár ők négyen nem mind ismerik egymást, de sorsuk összefügg. Számomra Mária alakja túlzottan ellentmondásos: a 25 évig légi utaskísérőként dolgozó szépasszony, akinek volt rá ideje-módja, hogy csak magával foglalkozzon, szépségével, öntelt, hiú és önző módon „elfogadta, használta” édesanyja szeretetét, aki szinte haláláig főzött rá és férjére. Mikor Richard is elment, a 60 körüli Máriának meg kellett tanulnia megszerveznie életét, mindent felvállalni, amitől eddig megkímélték. Mindehhez társultak az idős kor testi, de főképp lelki kínjai, labilitása, egy időben még pszichológushoz is járt. Minden bajával együtt szánalmat, együttérzést keltett bennem, de kezdetben kevés szeretetet… Jelleme lassan változott, egyre szerethetőbbé vált: ahogy fizikai ereje fogyott, mind több lelkierőt kapott, családja, környezete iránti megértést, segítőkészséget. Mária nevére „rímel” Márió – valamikor, 30 évvel ezelőtt egy párt alkottak, de lobogó szerelmük sem tudta összetartani a két erős, különböző egyéniséget, különváltak, viharosan… Máriót mindvégig nagyon szerettem, „izgultam” érte, sorsa mélyen megrázott: édesanyja iránta való gyermekkori ridegsége, önbecsülését sárba tipró nevelőnője, a hadifogság kínjai… Mégis „felépítette” önmagát, pszichiáter lett: Dr. Mérő Márió. Igazi gondolkodóvá, „a szellem emberévé” vált: rengeteg előadást tartott, sőt, fiatal „rajongói” a lakásába jártak hallgatni őt. Könyve, Az értelmiség nyomorúsága hét évig feküdt a fiókban, míg a rendszerváltás után kiadták, de nem váltotta be hozzá fűzött reményeit. Ő sem volt hibátlan, jócskán volt benne is hiúság, de mindig felvállalta a legnehezebbet, az őszinteséget, „az egyenes beszédet”! Társa, Villő – akárcsak Máriától az ügyvéd férje – szellemiségétől, mentalitásától távol állt. Ő a kedvesség, szolgálatkészség mintaképe volt. 50 éves kora körül, egy nagy műtéten átesve gyökeresen megváltozott: házsártos nőszeméllyé vált egy időre... Mégis, ahogy együtt megöregedtek, hol Márió, hol Villő szorult rá társa testi-lelki támogatására, a kölcsönös megbocsátás, az egymás iránti szeretet minden mást felül tudott írni, összekovácsolódtak, összesimultak. Márió utolsó éveiben írt – az emberről – egy esszé-kötetet, halála előtt még kézbe foghatta. Mária és Márió máshonnan indultak el, más-más úton – csak hitükben hasonlóak – ugyanazon végcél, az elmúlás felé. Máriónak 80, Máriának 75 év adatott. Mindketten érezték, monológjaikban gyakorta olvasható: „Valami még hátravan”. Milyen kíváncsisággal olvastam, vártam, mi történik velük! Bár az öregedés és elmúlás felé haladnak szereplői, a regény mégsem pesszimista, jelzi a három részt elválasztó mottó közös motívuma is: a fény. Az első Jouberttől való, a következő Buddhától, az utolsó rész mottója pedig Krisztustól:
Én vagyok a világ világossága.
Jókai Anna regénye biztat, hogy szeretni öröm, szeressük magunkat és másokat, azok gyengeségeivel együtt - és ne féljünk!
Ez a mélyen megrendítő kötet nem könnyű olvasmány, de bennünket is bölcsebbé, jobbá tehet, ha engedjük… És szerelmi történetnek sem utolsó...
Most nagyon nagy szükség van rá, hogy ne féljünk – merítsünk erőt ebből a regényből (is), kívánom szeretettel minden kedves Olvasónak. („Testvérregénye” a 2012-ben írt Éhes élet).
A kötet online elérhető, és ajánlom természetesen az írónő többi munkáját is a Digitális Irodalmi Akadémia adatbázisából. Akár fotókat, kéziratokat, szakirodalmat is találunk itt.
Ajánlja: Vörösné Adler Erika
2020. április 12.