Janne Teller: Semmi
Jelzet: T 41
… És azt is tudom, hogy az élet értelmével nem szabad játszani. Nem igaz, Pierre Anthon? Nem igaz?
Janne Teller dán írónő Semmi című regényét Dániában először betiltották az iskolában, majd 2011-ben „váratlanul” elnyerte a Dán Kulturális Minisztérium Gyermekkönyv-díját – azóta kötelező olvasmány. Az 1964-ben Koppenhágában született Janne Teller eredetileg közgazdaságtant és jogot tanult, az ENSZ és az Európai Unió gazdasági és politikai tanácsadójaként dolgozott, egyik fő területe a konfliktuskezelés volt. Munkája során olyan veszélyeztetett térségekben tevékenykedett, mint Tanzánia, Mozambik és Banglades. 1995-től csak az irodalomnak él. Leghíresebb kötete a Semmi – nem egyszerűen ifjúsági regény, hanem súlyos erkölcsi, filozófiai, generációs problémákat boncolgató írás.
Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.
A kötet– külön oldalon, kiemelve! – ezekkel a mondatokkal kezdődik, és a 14-15 éves kamaszokat ezzel a kijelentésével döbbenti meg egy kora reggel osztálytársuk, Pierre Anthon, aki aztán hazamegy, és többé nem is jár iskolába, mert nem érdemes… Az egyes szám első személyű elbeszélő szerint „kellemetlen csend” lett, mert mindannyian tudták: mindenki azt várja tőlük, hogy vigyék valamire. Most az egész eddigi küszködésük hiábavalónak tűnt, ezért bosszút kellett állniuk. Előbb megdobálták kővel a házuk előtti szilvafán üldögélő Pierre Anthont, majd elhatározták, hogy bebizonyítják a fiúnak – és saját maguknak is –, hogy „igenis vannak dolgok, amelyek számítanak.” A városszéli fűrésztelep régi pajtájában gyűlt össze az osztály, azt tervezték el, hogy megalkotják a Fontos Dolgok Halmát: mindenki azt rakja oda, ami számára a legkedvesebb, a legfontosabb. A legfontosabbat vagy valami nehezen odaadhatót kellett betenni a közösbe. A hangsúly a nehezen adhatón volt! A sort Dennis kezdte, aki elhozta a szerepjátékos könyveit, és – ami fájdalmas volt számára – még a legújabb négyet is le kellett adnia. Aztán Sebastiannak kellett odatennie a horgászbotját, Richardnak a fekete focilabdáját, Laurának az afrikai papagájos fülbevalóját, Agnesnek a zöld szandálját… Mindenki tudta a másikról, hogy mi a „gyengéje”, és azt követelte a Halomba… Kezdetben úgy látszott, minél nagyobb áldozatot hoznak, annál nagyobb lesz az értelme, de az ártalmatlan játék egyre kegyetlenebbé, végül kontrollálhatatlanná vált. Már „semmi se volt szent”: a halom tetejére került Anna-Li örökbefogadási bizonyítványa, Kisoszi, a hörcsög (el is pusztult), egy család kertjéből a dán zászló, Elise kisöccsének koporsója, egy kutya feje, a Jézus-szobor a templomból, Hussain imaszőnyege, Sofie „ártatlansága”, az ígéretesen gitározó Jan-Johan ujja… Aztán „előkerültek” a szülők, felbukkant a média, és híresek lettek, de semmi sem hozott megnyugvást számukra. Történetük újabb agresszióval, tragédiával, fájdalommal, a közösség felbomlásával zárult – és „valamivel”, amit megtanultak…
Az írónő így nyilatkozik regénye „üzenetéről”: ...a gyerekek soha nem lesznek azok, akik az incidens előtt voltak. Emberi lényként elveszítették ártatlanságukat, és együtt kell élniük azokkal a hátborzongató dolgokkal, amiket tettek – ezért sem tudnak ismét szembenézni egymással…
Emellett, bár rájönnek valamire az élet értelmével kapcsolatban, ám mivel ezt annak köszönhetik, amit tettek, ezért úgy hiszem, soha nem tudják majd élvezni ennek a felfedezésnek a gyümölcseit…"
Azért sírtunk, mert elvesztettünk valamit, és kaptunk valamit cserébe. És azért, mert elveszíteni és kapni valamit, egyformán fájdalmas. És mert tudtuk, mit vesztettünk el, de még nem tudtuk szavakba önteni, mi az, amit kaptunk.
Szeretettel ajánlom az írónő hasonlóképpen nehéz témákat bemutató, mélyen elgondolkodtató könyveit is.
Ajánlja: Vörösné Adler Erika
2019. október 25.