Maisie tudja
Jelzet: DVD 4518
A hétéves Maisie (Onata Aprile) a szüleivel él New Yorkban; az édesanyja (Julianne Moore) öregedő rocksztár, az édesapja (Steve Coogan) műkereskedő. Igazából mindig is magukkal és egymással voltak elfoglalva, elhanyagolták a kislányukat. A kapcsolatukat kikezdte az állandó veszekedés, végül elválnak egymástól. Ezzel együtt megindul a presztízsharc Maisie elhelyezési jogáért. A kislány a két szülő között ingázik, miközben azok új partnert találnak: Margót, Maisie volt dadáját (Johanna Vanderham), illetve a bármixer Lincolnt (Alexander Skarsgard). Kit választ a kislány? Ki választja a gyermeket? Mennyit ér a „szeretlek” szó végtelenített ismétlése, ha a tettek épp az ellenkezőjét mutatják? Fel lehet-e nőni a felelősségteljes szülő szerepére vagy tenni is kell azért, hogy biztos pont legyünk gyermekeink életében?
Az elismert író-rendező páros, Scott McGehee és David Siegel (Montanai történet, Mélyvíz, Szavak és érzések, Varrat) olyan tükröt tart a mai felnőtt társadalom elé, melybe belenézni fájdalmas: karikatúrává váló családok, felelőtlen, egoista szülők, számító, ám gyakran szülőként viselkedő idegenek biztonságot, állandóságot nem ismerő, szeszélyesen változó világába pillanthatunk be. Maisie-t, a kislány főszereplőt a felnőttek mint tárgyat adogatják kézről-kézre aszerint, hogy mikor kinek van érzelmi, anyagi, társadalmi haszna belőle. Maisie gyermeki ártatlansággal vagy épp ellenkezőleg, sokat tudóan figyeli a körülötte folyó zűrzavart; azt szereti, aki éppen simogatja, aki tényleg törődik vele, és nem csak színleli a törődést. Fájdalmasan szépen dolgozza fel a film, miként éli át egy gyerek azt, hogy voltaképpen senkié.
A film érdekessége, hogy egy 1897-ben írt Henry James-regényből készült a forgatókönyv. Megdöbbentő, hogy már akkor a válásról, az azt követő, végtelenbe nyúló harcokról és a két tűz közé kerülő gyerek fejében és lelkében kavargó érzésekről regény születhetett. A legérdekesebb mégis az, hogy a Maisie tudja filmváltozatával úgy sikerült napjainkba átültetni a történetet, hogy azt nem mesterségesen kellett modernizálni, hanem a társadalomban időközben lezajlott változások szinte maguk írták a forgatókönyvet.
A rendezők érdeme, hogy a film mindvégig két lábbal a földön marad, miközben egy rakás fontos kérdést vet fel, melyekre választ is ad, ráadásul úgy, hogy közben mindvégig a kislány szemszögéből látjuk a történéseket. Itt nincsenek nagy drámák, nincsenek nagy „hűha” pillanatok; a film erőssége a szem és a kéz. Az érintés, a mimika, a pillantás. A színészek szépen eljátsszák a mimikával azt, ami a szerepük, így hihető és ettől átélhető a történet.
Ajánlom mindazoknak, akik gyermekek közelében élnek, s elég erősnek érzik magukat, hogy belenézzenek egy gyermek szemébe.
Ajánlja: Zoványi Ibolya
Az elismert író-rendező páros, Scott McGehee és David Siegel (Montanai történet, Mélyvíz, Szavak és érzések, Varrat) olyan tükröt tart a mai felnőtt társadalom elé, melybe belenézni fájdalmas: karikatúrává váló családok, felelőtlen, egoista szülők, számító, ám gyakran szülőként viselkedő idegenek biztonságot, állandóságot nem ismerő, szeszélyesen változó világába pillanthatunk be. Maisie-t, a kislány főszereplőt a felnőttek mint tárgyat adogatják kézről-kézre aszerint, hogy mikor kinek van érzelmi, anyagi, társadalmi haszna belőle. Maisie gyermeki ártatlansággal vagy épp ellenkezőleg, sokat tudóan figyeli a körülötte folyó zűrzavart; azt szereti, aki éppen simogatja, aki tényleg törődik vele, és nem csak színleli a törődést. Fájdalmasan szépen dolgozza fel a film, miként éli át egy gyerek azt, hogy voltaképpen senkié.
A film érdekessége, hogy egy 1897-ben írt Henry James-regényből készült a forgatókönyv. Megdöbbentő, hogy már akkor a válásról, az azt követő, végtelenbe nyúló harcokról és a két tűz közé kerülő gyerek fejében és lelkében kavargó érzésekről regény születhetett. A legérdekesebb mégis az, hogy a Maisie tudja filmváltozatával úgy sikerült napjainkba átültetni a történetet, hogy azt nem mesterségesen kellett modernizálni, hanem a társadalomban időközben lezajlott változások szinte maguk írták a forgatókönyvet.
A rendezők érdeme, hogy a film mindvégig két lábbal a földön marad, miközben egy rakás fontos kérdést vet fel, melyekre választ is ad, ráadásul úgy, hogy közben mindvégig a kislány szemszögéből látjuk a történéseket. Itt nincsenek nagy drámák, nincsenek nagy „hűha” pillanatok; a film erőssége a szem és a kéz. Az érintés, a mimika, a pillantás. A színészek szépen eljátsszák a mimikával azt, ami a szerepük, így hihető és ettől átélhető a történet.
Ajánlom mindazoknak, akik gyermekek közelében élnek, s elég erősnek érzik magukat, hogy belenézzenek egy gyermek szemébe.
2023. október 27.