Vakbarát változat |
Betűméret

Életünk 2017. 9. szám

 
 

Az Életünk 2017/9. számának bemutatójára összegyűlt közönség a polgármesteri köszöntő után, a beszélgetés előtt az éppen távol lévő főszerkesztő, Dr. Alexa Károly levélben küldött szavait is meghallgathatta. Írását most gondolatébresztőként, ismertetőként közöljük s kedvcsinálóként aktuális folyóiratszámunkhoz.

Tisztelt Egybegyűltek!

Nagyon sajnálom, hogy – tizenhárom éves szerkesztői munkám során először – nem vagyok jelen egy Életünk lapbemutatón. Mentségemül egy külső és egy belső ok szolgál. A külső: kezelőorvosom ideiglenes óvása a nagyobb jövés-menéstől, annak érdekében – és ez a belső ok -, hogy rendbe jöjjön az, aminek rendben kell lennie.
Az Életünknek erre a számára valamennyien büszkék lehetünk, akiknek közünk van a városhoz, annak múltjához és jelenéhez. Ha egyetlen szóra kellene szorítkoznom a jellemzésére, ez volna: „a maradandóság.” Témájának jellemzésekor is ott kell legyen ez a szó, és a kidolgozás minőségét is bízvást ezzel jellemezhetjük. És ez nem öndicséret, itt a lapszerkesztés csak lehetőséget adott arra, hogy a személyes elhivatottság, hozzáértés és ügybuzgalom teret kaphasson. Merklin Tímea egyszemélyes akciója eredményezte ennek a kiadványnak a szövegét és Benkő Sándoré a látványoknak azt a sorát, ami nélkül a szó sem érvényesülhetne igazán.

S míg – sokadszorra - előre-hátra lapozok a folyóiratban, mind imponálóbbnak találom, ahogy a hírlapírói kíváncsiság, türelem, résenlét és mozgékonyság elegyedik benne a szakszerű tudományos megörökítés igényével. Ahogy egybeáll a jelenben az, ami attól igazából soha nem lenne elválasztható: a mai mindennapok és azok „mögöttese”. Az munkál itt minden ponton, ami folyamatos kérdésként színezi életünket: hogy mi is végződik a halállal? Mi is a közünk azokhoz az emberekhez, akik voltak valaha? Talán éppen a közelünkben: tér és idő végletes távolságát betöltve. És – bármily meglepően is hangozzék - nyugalmat sugároznak ezek az elmúlásról tanúskodó képek és mondatok: mert arra bizonyságok, hogy még az is megszólítható, ami nincs. Mert volt. Ami nélkül mi sem lehetnénk. Hajdani emberi önmagunkkal folytatunk beszélgetést. Pár éve jelent meg egy remek angol művelődéstörténeti könyv, amely a „magánélet” történetét mutatja be. Szerzője, Bill Bryson, egy ódon paplakban él Norfolkban. Egyszer a barátja rákérdez, hogy nem furcsállja-e: minden templom a környéken mintha be lenne süllyedve a földbe. Sok száz éves angol templomok ezek, mennyi, de mennyi regényből és filmből ismerősek… Körben – a régi „magyarul” cinteremnek mondott kertben - düledező sírkövek. És az igazság az, hogy nem a templomok vannak lemerülőben: a templomkert emelkedik folyamatosan. Mégis – kérdi a barát – hányan lehetnek itt eltemetve, ennek a 250 fős közösségnek eme végső nyughelyén? Nyolcvanan, százan? Hát nem egészen… Ha csak ezer évet számolunk, akkor már legalább húszezer néhai brittel kell kalkulálnunk. Szombathelyen mennyien élnek (most ne nézzük, hány régi helységből is állt össze ez a nagyváros)? Talán nyolcvanezren… Tessék szorozni. Ahol ezeket a sorokat írom, a fővárosban, a belátható időn belül a város növekedése során legalább hetven-nyolcvan temető tűnt el a nagy házak alatt… És minő szerencse, ha a föld mélye vagy egy épület sötét zugai üzeneteket tudnak küldeni nekünk azokról, akik itt voltak. Éltek, tették a dolgukat, merengtek életről és halálról. Szombathely városát kivételesen szerencsés helynek kell tartanunk. Mert minden történelmi válság, sőt katasztrófa ellenére sem számolta fel azokat a „jeleket”, amivel a múlt üzen. S ami oly nehéz: az idő megragadása, feltárása, szinte azt mondhatnánk: az idő titkainak leleplezése. Mert minden kődarab, koporsótörmelék, kopott név arra szolgál, hogy a képzelet elrugaszkodjék: kik voltak ők, mit tettek, miért lehetünk hálásak nekik. Kapásból azt mondanám, hogy Merklin Tímea és Benkő Sándor afféle „alvilági kalauzként” fogják a kezünket, temetőből kriptába, templomból zöldellő halmok közé vezetve. Persze azok is, de vajon abszurdum volna, ha egyben meg is fordítanánk az „utazásnak” ezt a képzetét és úgy látnánk: azokat hívták elénk a napvilágra, hogy elképzeljük, tehát megismerjük őket, akik nélkül nem volna város és mozgás, fény és emberi szó?