Szentgotthárd , Szűz Mária ciszterci apátsági templom

          Ma: Szentgotthárd, Művelődési Központ („Magtártemplom”) (plébánia: Szentgotthárd)

 

 

A Rába és a Lapincs összefolyása fölé emelkedő magaslaton, közvetlenül az átkelőhely közelében 1183-ban III. Béla király monostort alapított a ciszterciek számára. Az 1098-ban alakult szerzetesrend általános megtelepedési szokásától eltérően azonban ez a hely nem volt lakatlan. A Rába-átkelőhely szomszédságában ugyanis már egy fontos település terült el ebben az időben, amelynek plébániatemplomát az 1131-ben szentté avatott Szent Gotthárd hildesheimi püspökről nevezték el. Ez a templom adott nevet magának a településnek is. A közelben feküdt a Kethely (azaz Kedd-hely) nevű piachely is, ahol a heti vásárokat – mint az nevéből is következik – keddi napokon tartották. A hivatalos monostoralapítást követően rövidesen megindult a kivitelező munka is. Az építést egy addig a dél-franciaországi Provance-ban, hasonló ciszterci monostorok kivitelezésén dolgozó műhely végezte, a rendi előírásoknak megfelelően. Nemsokára elkészültek a templom és a kolostor legfontosabb épületrészei, és így a következő évben, 1184. október 7-én megérkeztek a szerzetesek az észak-franciaországi Champagne-beli anyaapátságból, Trois-Fontaines-ből. Az építkezés azonban még tovább folytatódott, és csak az 1230-as években fejeződött be. A monostoralapítás és az építőműhely megbízásának hátterében III. Béla második felesége, Capet Margit keze révén megszerzett franciaországi családi kapcsolatai álltak.

Az új monostor sorra fontos kiváltságokat kapott. 1185-ben III. Lucius pápa a győri püspök apátság feletti joghatóságát korlátozta, 1214-ben pedig II. András Vas vármegye joghatósága alól mentesítette azt. Kiváltságait azután az Anjou királyok is megerősítették, teljes adómentességet adva számára.

A monostor első birtoka a Rába és a Lapincs közötti, egészen az országhatárig nyúló terület volt. Ez azonban már a 13. század elejére királyi és magánadományokkal egészült ki. A 14. századra pedig létrejött a Rába déli partján fekvő összefüggő tömb is, ami természetesen egyéb szétszórt birtoktestekkel egészült ki. 1221-ben a Ják nembeli Csépán fia István ruházta a szentgotthárdi ciszterekre a pornói monostor kegyuraságát. 1233-tól jelentős jövedelemforrásuk volt a kincstári sókezelés haszna is.

Gyökeresen megváltozott azonban a helyzet 1391-ben, amikor Zsigmond az apátság kegyuraságát Szécsi Miklós nádor fiainak adta, akik közösen birtokolták azt. Ezzel az intézkedéssel – noha az István apát ellenállása miatt egy esztendeig nem lépett érvénybe – a monostor királyi kézből magánföldesúri fennhatóság alá került. Ez az intézkedés azután minden tekintetben hanyatlását okozta. A szomorú folyamat csak az 1449-ben kinevezett Nádasdi Darabos György apát idején fordult meg egy időre. Ennek külső jeleként az épületegyüttest 1467 táján várrá alakították. 1468 körül bekövetkezett halála után tovább folytatódott a szerzetesek és kegyuraik viszálya. Mindez végül oda vezetett, hogy a monostort átszervezni akaró Mátyás király 1480-ban megvonta a családtól a kegyúri jogot. A Szécsieknek csak 1528-ban sikerült visszaszerezni azt.

A középkorból ismert számtalan apátjának és szerzetesének nevét itt nem soroljuk fel. Csak megemlítjük, hogy Szentgotthárd intézője 1489-1498-ban Szarvaskendi Márk és Darabos Ozsvát, várnagya pedig 1521-1523-ban Soós Ferenc volt.

Az épületegyüttes a kora gótikus stílusban felépített, keletelt templomból és a hozzá dél felől kapcsolódó kolostorépületből állott. Ezek alaprajzát és díszítettségét az egyszerűségre törekvő szigorú rendi előírások szabták meg. A háromhajós, keresztházas, félköríves főszentéllyel bíró templom kváderkövekből épült és fazsindellyel volt befedve. Minden sarkát két irányból támpillérek támasztották meg. Nyugati homlokzatán, a főhajó tengelyében nem nyílt kapu, hanem csak a két mellékhajóba vezetett egy-egy íves ajtó. A főhajót ebből az irányból két, szintén félkörívben záródó keskeny ablak és felettük középen egy négykaréjos körablak világította meg. Hasonló ablakelrendezése lehetett az északi kereszthajónak, és talán a szentélynek is.

A hatalmasnak mondható belső térben a három enyhén csúcsíves keresztbolt-szakasszal lefedett főhajó két oldalán hat pillérpár sorakozott. Ennek megfelelően a két oldalhajóban hat-hat kisebb keresztboltozat képezte a mennyezetet, amelynek súlyát a külső oldalon falpillérek tartottak. A boltozat kőívei szinte mindegyiknél különböző tagolásúak voltak. A kereszthajónak és a négyezetnek a főhajóhoz hasonló boltozata volt, míg a gazdagon kiképzett diadalívvel elválasztott szentélyt félkupola boltozat fedte. A különféle alakú, zöldmázas padlólapokkal burkolt, félköríves szentély közepén állt a falazott talapzatú oltár. Előtte, a négyezet padlójában két vörösmárványból faragott, címeres sírkő feküdt egymás mellett. Az alattuk levő két falazott sírban aludta örök álmát az egyik első kegyúr és annak felesége. A déli oldalon levő, kétfejű sassal díszített sírkő alatt Szécsi Miklós tárnokmester (+1428) pihent, az északi kígyós címerpajzsú alatt pedig neje, a tüdőbajban elhunyt Garai Ilona (+1441). A templomban lévő sírok közül még kettőnek volt hasonlóan díszes sírköve. Nádasdi Darabos György apát (+1468 körül) vörösmárvány sírlapjára még életében szerzetesi csuhába öltözött teljesalakos képmását faragtatta rá. A másik, egyszerűbb mészkőlapra a szintén e családhoz tartozó Nádasdi Lőrinc fia János (+1380) vadkacsás címerét vésték. A mellékoltároknak helyet adó kereszthajó két végfalán ajtó nyílt. Az északin keresztül a szerzetesek temetőjébe lehetett kilépni, a délin át pedig a sekrestyébe lehetett jutni. Ez utóbbinak belső tere is boltozott volt, falait fára festett szentképek díszítették, kelet falába pedig egy ablakfülke mélyedt. A templom igazi főbejárata a déli, kolostor felőli oldalon nyílt, közvetlenül a keresztház mellett. Ezen az enyhén csúcsíves záródású, két-két oszloppal és azok leveles oszlopfőivel ékes, bélletes kapun át lehetett kilépni a kerengőbe.

A kolostornégyszög (quadrum) belső udvarát nyitott árkádos, keresztboltozatok sorával lefedett, téglapadlós kerengőfolyosó vette körül. Ennek rögtön a kapu melletti keleti falában volt egy két fülkéből álló, íves záródású szekrényfülke (armarium), ahol a szerzetesek a szertartásokhoz használatos könyveket őrizték. Ebből a szekrényből vették magukhoz őket a szerzetesek, valahányszor egyéb teendőjük végeztével a templomba mentek. Két boltszakasszal arrébb nyílt a káptalanterem (capitulum) bejárata. E szintén téglaburkolatú helyiség lefedését ugyancsak keresztboltozatokkal oldották meg, amelyet középen két nyolcszög-lábazatú pillér tartott. A termet keletről három ablak világította meg. Nyugati falának déli végében egy másik kőkeretes ajtó vezetett vissza a folyosóra. A kolostornégyzet többi részéről nem rendelkezünk pontos adatokkal, de annak beosztása aligha tért el egy átlagos ciszterci kolostor alaprajzától. Tovább haladva a keleti szárnyon, az emeleten lévő hálóterembe (dormitorium) vezető lépcsőház következett, utána a fráterek földszinti hálóterme. A déli szárnyon először a melegedőszoba (calefactorium), majd az ebédlő (refectorium), végül a konyha (culina) jött sorba. Az ebédlő bejáratával szemben a folyosóról lehetett megközelíteni az udvar szélén álló, de tetővel fedett, mosdásra szolgáló kutat (fontana). Az elkülönített nyugati szárnyban laktak a segítő testvérek (conversusok). Erről az oldalról valószínűleg nem is nyílt ajtó a kerengőbe, miként az északi oldalról sem, amelynek falát maga a templom déli fala alkotta. A kolostorban egyébként még később, a 14-15. század fordulóján is építkeztek, hiszen egy újabb termet címeres zárókövekkel díszített boltozattal fedtek be. E munkálatok elvégzésére már bizonyára az új kegyurak, a Szécsiek adtak megbízást.

A templom középkorból való felszerelését egy 1541-ben felvett leltár rögzítette. Ebben öt aranyozott ezüst serleg, egy aranyozott kehely, egy nagyobb ékköves aranyozott ezüstkereszt, egy kisebb ezüstkereszt, egy ezüst szentségtartó (monstrancia), továbbá rézből készült szentségtartók, keresztek és poharak szerepelnek, továbbá bíborszövetből készített és üveggyöngyökkel díszített fejfedő (infula), öt miseruha (casula), és néhány régi könyv.

1528-ban Szentgotthárdot immáron Ferdinánd király vette el újra a Szécsiektől és azt Serédi Gáspárnak adományozta. Nem nyugodott ebbe bele Szécsi Margit, aki 1556-ban fegyverrel foglalta vissza jussát és elűzte a cisztereket. Ezzel végképp megszűnt a szerzetesközösség a monostorban és a következőkben az csak, mint vár (castellum) szerepelt. 1565-ben a Szécsiek Miksa királytól tartozékaival együtt ismét visszakapták az épületet, amit aztán a török ellen tovább erősítettek. 1605-ben Némethy Gergely kurucainak ostromától tartva a vár osztrák parancsnoka Wolfgang Tieffenbach kapitány a templom egy részét felrobbantva védhetetlenné tette azt. Később a várat ugyan újjáépítették, de a templom továbbra is romos maradt és többé már nem miséztek benne. 1675-ben Széchényi György kalocsai érsek szerezte meg az apátságot és a templom egy részét újra felépíttette. Ezt 1677-ben Szent Gotthárd tiszteletére szentelték fel. 1734-ben a ciszterciek visszaszerezték régi monostorukat, és 1748-ban el is kezdték a közelben új barokk templomuk és a hozzá kapcsolódó többszintes kolostori szárnyak felépítését, lebontva az addig még álló középkori kolostorépületeket. A feleslegessé váló Szent Gotthárd-templomot pedig 1790 után magtárrá alakították. Innen ered ma is használatos régi „magtártemplom” elnevezése. Az apátság helyéül szolgáló dombot azonban – emlékezvén annak korábban erődített voltára – ma is Várhegynek hívják.

Az 1971-1972-ben, 1979-ben, majd 1982-1984-ben elvégzett régészeti és műemléki kutatások után, 1984 és 1986 között a régi magtár épületét színházzá alakították. Ez az épület a középkori monostortemplom déli mellékhajóját és főhajójának egy részét foglalja magába.

 

 

 

Összeállította: Kiss Gábor – Zsámbéky Monika