90 éve jelent meg a Hideg van – Helytörténet a javából 31.
„A hóból már alig maradt,
ami van még, csupa sáros.
Pennám, fogj egy gyöngymadarat!
Legyen tarka, februáros.”
(Csönge, 1933. február)
Weöres Sándor első kötete, a Hideg van kilencven évvel ezelőtt, 1934-ben jelent meg Pécsen. Az írói pálya eme meghatározó mérföldkövének évfordulója kapcsán idézzük fel a mű keletkezésének körülményeit, fogadtatását, Vas megyei vonatkozásait.
Egy Weöres Sándorról fennmaradt anekdota szerint már gyermekkorában rigmusokban gügyögött, melyekre édesanyja is felfigyelt, és amit lehetett, fel is jegyzett belőle. Már korai verseit is nagyra értékelte a kritikus közönség. Bónyi Adorján író, aki ezekben az években a Pesti Hírlap munkatársa, irodalmi szerkesztője volt, ekképp méltatja a tizenöt éves költő első zsengéit: „Úgy tűnt fel, egyszerre és tiszta fénnyel, áthatóan, ragyogva, a frissesség nagy magányával, mint amikor a derengő esti égen kitűzi fényes fejét az első csillag.” (Pesti Hírlap, 1929. ápr. 14. 33. o.) Bónyiról tudott, hogy jól bánt a tollal, kora kedvelt írója volt, aki futószalagon gyártotta a divatos sorstörténetekről szóló regényeket, többet filmre is vittek. Ennek ellenére sorai cseppet sem túloznak.
Részlet Bónyi Adorján Pesti Hírlapban megjelent írásából.
Pesti Hírlap, 1929.
Egyfajta előzményként meg kell említeni, hogy Weöres Sándor költészet iránti érdeklődése tulajdonképpen a szombathelyi évek alatt mélyült el igazán (1927-1929), ekkor ugyanis kosztos diák volt Pável Ágoston tanár, író, költő, könyvtárigazgató, etnográfus családjánál. Megismerkedésük hol másutt történhetett volna, mint a Berzsenyi Dániel Könyvtár elődjében, az épp újjászervezés alatt álló Kultúrpalota könyvtárában, ahová a kis Weöres gyakran járt. A versírással maga is foglalatoskodó pedagógus felfigyelt a kortársainál szellemileg érettebb, irodalom iránt igencsak érdeklődő fiúra. Weöres Sándor miután elkerült Szombathelyről – beilleszkedési nehézségek és a konvenciók nehéz megtűrése okán – Győrben folytatta tanulmányait, de kapcsolata megmaradt atyai jó barátjával. Kettejük bensőséges viszonyáról a Vasi Szemle 2016. 4. számában olvashatunk Lőcsei Péter tollából. 1932 decemberében ezt írta Pávelnak „Az a pár hónap, amit Guszti Bátyámnál töltöttem, volt életem legértékesebb ideje. Akkor jegecesedett ki a gondolkodásom, akkor kezdett nőni bennem mindannak a csírája, amit azóta is gondoltam, tettem, írtam... Tulajdonképpen Guszti Bátyám indította el életem lavináját: addig koravén, beteg gyermek voltam, és akkor kezdtem egy új, már nem gyermeki, látszólag dekadens, de valójában ép életet élni... aminek csak a külsőségek (félszegség) adják a dekadencia jellegét. ” (Pável Judit: Emlékezés Weöres Sándor és a Pável család kapcsolatára. In: Vasi Szemle, 2014. 4. sz. 388. o.)
Az Öregek című vers, a Pesti Hírlap Vasárnapi Képes Mellékletében 1929.
1929 meghatározó év volt Weöres számára. Miután áprilisban a Pesti Hírlap fent hivatkozott számában Bónyi a közönség kegyeibe ajánlotta Weörest, május 19-én az említett folyóirat Képes Vasárnapi mellékletében leközli az Öregek című versét, melyet nem sokkal később Kodály Zoltán megzenésít. Találkozásuk emlékét és az akkor elhangzottakat többek között Czigány György is megörökítette a Lyukasóra 2008. március 1-i számában.
A weöresi életműben léteznek rendkívül fontos évek és találkozások. Ez az időszak bővelkedett mindkettőben. Ekkor kereste fel Kosztolányi Dezsőt, hogy megmutassa neki néhány versét (a találkozás kapcsán 1929. szeptember 7-én íródott levelében olvashatóak az elhíresült sorok: „Te, drága csodagyermek, úgy játszol nyelvünk zongoráján, mint kevesen.”), majd ezen felbuzdulva személyesen is felvette a kapcsolatot Babits Mihállyal. Babits ekkor már a Nyugat főszerkesztőjeként az irodalmi élet meghatározó alakjának számított. A folyóiratban közölt versek jegyzékét a Holmi 2013. júniusi számában találjuk meg (Lőcsei Péter: Weöres Sándor és a Nyugat).
A bizalmat és tárgyilagosságot többre tartotta a belterjes baráti bírálatoknál. Saját írásait gyakran alulértékelte, ám ezt nem álszerénységből tette. Ő valóban így – jól vagy rosszul – látta. A visszajelzéseket tehát szívesen fogadta. A bírálatok gondolkodásra ösztönözték, kiváltképp, ha azok Pável mellett Kosztolányitól, Székely Lászlótól, Babitstól érkeztek.
1932-től folyamatosan azon dolgozott, hogy megjelentesse első verseskötetét. Leveleiben is gyakori téma. Kosztolányi Dezsőhöz fordult tanácsért, melyet az Életünk 1973. 4. számában le is közöltek. „Tudom, hogy verseim között egy sincs, ami komoly értéket hordana, de valahogy szükségét érzem annak, hogy nyomdaföstékbe merevítsem eddig munkásságomat, hogy megszabaduljak a poézis eddigi, diákkori periódusától, mint valami kísértettől. Értékeset szeretnék alkotni, valószínű, hogy nem sikerül, kinőtt gyerekcipőmben azonban semmiesetre sem tudom eljárni a magasabb valóság kállai-kettősét.” Nem hiába mondta Steinert Ágota irodalomtörténész, a Weöres-hagyaték gondozója, hogy a legokosabb ember, akit valaha megismerhetett. (In: Magyar Nemzet, 2013. júl. 27. 14. o.) Kosztolányi Dezső 1932 októberében írt levelében helyesli a költemények megjelenését. „A költőnek szüksége van nyilvánosságra, már csak azért is, hogy kiábránduljon belőle, és csak magára figyeljen.” (Kosztolányi Dezső: Levelek – naplók. Bp., 1996. 667. o.)
A bizalmat és tárgyilagosságot többre tartotta a belterjes baráti bírálatoknál. Saját írásait gyakran alulértékelte, ám ezt nem álszerénységből tette. Ő valóban így – jól vagy rosszul – látta. A visszajelzéseket tehát szívesen fogadta. A bírálatok gondolkodásra ösztönözték, kiváltképp, ha azok Pável mellett Kosztolányitól, Székely Lászlótól, Babitstól érkeztek.
1932-től folyamatosan azon dolgozott, hogy megjelentesse első verseskötetét. Leveleiben is gyakori téma. Kosztolányi Dezsőhöz fordult tanácsért, melyet az Életünk 1973. 4. számában le is közöltek. „Tudom, hogy verseim között egy sincs, ami komoly értéket hordana, de valahogy szükségét érzem annak, hogy nyomdaföstékbe merevítsem eddig munkásságomat, hogy megszabaduljak a poézis eddigi, diákkori periódusától, mint valami kísértettől. Értékeset szeretnék alkotni, valószínű, hogy nem sikerül, kinőtt gyerekcipőmben azonban semmiesetre sem tudom eljárni a magasabb valóság kállai-kettősét.” Nem hiába mondta Steinert Ágota irodalomtörténész, a Weöres-hagyaték gondozója, hogy a legokosabb ember, akit valaha megismerhetett. (In: Magyar Nemzet, 2013. júl. 27. 14. o.) Kosztolányi Dezső 1932 októberében írt levelében helyesli a költemények megjelenését. „A költőnek szüksége van nyilvánosságra, már csak azért is, hogy kiábránduljon belőle, és csak magára figyeljen.” (Kosztolányi Dezső: Levelek – naplók. Bp., 1996. 667. o.)
Pável Ágoston, Weöres Sándor és Várkonyi Nándor (reprint fotó a BDK fotótárából)
A kötet megjelenésének évében tehát Weöres már ismert költő volt, aki rendszeresen publikált a Nyugatban, a Napkeletben, a Pesti Hírlapban, a Pesti Naplóban és a Sorsunkban. Ám a kiadás a gazdasági válságban tengődő országban mégis bajos volt. Lőcsei Péter több helyütt is ad információkat a keletkezés körülményeiről, de most a Szombathelyi emlékpohár (2006) című kötetében közölt Weöres-Pável levélváltást emeljük ki (48-49. o.). Pável Ágoston amellett, hogy felajánlja az előfizetők toborzásában történő segítségét, körültekintésre inti a Szivárvány folyóirattal kapcsolatban. A Hideg van több mint egy évvel később jelent meg Pécsen. Várkonyi Nándor író emlékei szerint a pécsi kiadónak egy nagyra hízott disznóval egyenlítette ki a számlát, a részleteket az Életünk 1964. 1. szám 115. oldalán olvashatjuk.
Első megjelenései Hír, 1928., Nyugat, 1932.
A felsorakoztatott hivatkozások ismert életrajzi elemekből építkeznek. Sajnos, hiányzik egy hiteles, átfogó életútnak a leírása, így csak eseményekhez, vélt valóságokhoz igazodhatunk. Ezek után lássuk, miként fogadta a kötetet a közönség!
Kezdjük a sort Pável Ágostonnal, akinek recenziója a Hír 1934. május 1-i számában jelent meg.
Részlet Pável Ágoston a Hideg van kötetről írt recenziójából. In: Hír, 1934.
Marék Antal: Weöres Sándor Hideg van. Kultúra kiadás. In: Magyar Írás, 1935.
Illyés Gyula a Nyugatban, majd az Iránytűvel című kötetében is méltatta a könyvet. Szavaiból az elismerés, a jövő nemzedékébe vetett hit sugárzik.
Nyugat, 1934.
Szegi Pál kritikus, költő 1936-ban a Válaszban méltatta a Hideg van és a Kő és az ember című köteteit.
Válasz, 1936.
Takács Gyula Kossuth-díjas íróval, költővel, műfordítóval baráti kapcsolatot ápolt. Külön felhívja a figyelmet a Varázsének című versre. Ugye Önöknek is rémlik, hogy ez bizony a Csiribiri. A kötet egyébként tökéletes lenyomata mindannak, mely a későbbiekben kibontakozik, mindenből egy pici. Legyen szó keleti filozófiáról, bibliai ihletettségű versekről, az antik világhoz fűződő viszonyáról és a gyermekversekről.
Magyar Minerva 1935.
Néhány évvel a kötet megjelenése után a Baumgarten Alapítvány pénzjutalmát is elnyerte, amelyre kezdeti időszakának fontos, a következő korszakot megnyitó eseményként tekinthetünk. Mert ebben az életműben nincs olyan, hogy lezárt. Újabb és újabb világok nyílnak előttünk. A költő számos alkotását időről időre újragondolta, átdolgozta. Kapaszkodók ezek múlt és jelen, élet és halál, vagy egymás mellett futó, párhuzamos világok között. Pécsen még további három kötete látott napvilágot: a Kő és az ember (1935), A teremtés dicsérete (1938) és doktori értekezése, A vers születése (1939), valamint a Sorsunk folyóirat különnyomataként az antik világot megidéző, Theomachia című drámai költeménye (1941).
Összeállította: Spiegler-Kutasi Nikoletta
2024. március 16.